Egy csapat vagyunk… nem ellenségek.
Számomra az egyik leghasznosabb szemléletet a gyerekekkel való munkámban ,,Egy csapat vagyunk!” – névre kereszteltem. Ez az, aminek révén azokkal a gyerekekkel, akiket rendbontónak bélyegeznek, fantasztikusan tudok dolgozni, mindenféle ellenállás nélkül és úgy gondolom ezzel a szemlélettel számos nevelési nehézség is megszelidíthető.
Miről van szó?
Arról, hogy a gyereket a bajtársamnak tekintem, nem az ellenségemnek, és a problémát, ellenállást, ellenkezést a közös kihívásunknak, amit a gyerekkel együtt próbálunk közösen megoldani.
Hogy jelenik ez meg a gyakorlatban?
Amikor a viselkedészavar diagnózissal megcímkézett gyerek jön hozzám csoportfoglalkozásra és a barátjával, hangosan nevetnek, trollkodnak, nem tudjuk elkezdeni a nyitókörünket, amihez csendre és figyelemre lenne szükség…
Szánj egy másodpercet arra, hogy végiggondold… Te mit tennél ilyenkor?
Leszidni a gyereket, kiabálni vele, megcímkézni, megbüntetni… Megölik a gyerekkel való kapcsolatot, rossznak fogja érezni magát, nem lesz motivált arra, hogy megpróbáljon ,,jól” viselkedni. Ha egyszer is csúnya szavakkal illetem ezt a gyereket, onnantól a kapcsolatnak vége és örökös harcban leszek a gyerekkel, amiben mind a ketten sérülünk. Ha így jártam el, onnan is van visszaút, de erről majd később.
Az ,,Egy csapat vagyunk”- szemléletben, tudom, hogy nem a gyerek az ellenségem, és
tudom, hogy a gyerek szeretne együttműködni, a csapat része lenni, átélni a folyamatot, de
valamiért ez nehéz neki.
Ez minden gyerekre kivétel nélkül igaz, ösztönösen a legnagyobb félelmünk mindannyiunknak, hogy a csoport kitaszít minket, hogy nem tudunk kapcsolódni, vagy elveszítjük a szüleink szeretetét. Ha ebben a szemléletben tekintek a helyzetre, eszembe se jut a gyereket leszidni, hanem inkább biztatom és segítek neki, hogy a nehézséget közösen legyőzzük.
,,Egy csapat vagyunk" - szemlélet a gyakorlatban
1. Partneri stílus: A hangomat lehalkítom, kedvesen és finoman beszélek a gyerekkel. Nem minősítem őt! Kisebb gyereknél odaguggolok hozzá, nem fentről a magasból beszélek vele. Úgy beszélek a gyerekkel, mint aki tudja, hogy a gyerek most nehézséggel áll szemben és nem úgy, mintha a gyerek ki akarna velem szúrni. Lelassítom a mondanivalómat és a helyzetet.
2. Együttérzés: ,,Látom, hogy ez most nehéz neked.” Pl. Látom, hogy nehéz neked most csendben kivárni a nyitókört/ ülve maradni/ figyelni/ megcsinálni xy-t. Kifejezem, hogy a gyerek nehézséggel áll szemben és én ezt megértem, együttérzek vele. Ez az egyik kulcsmondat, mert azt fejezi ki, hogy nem a gyerekkel szemben, hanem vele vagyok. A feszültség ezáltal nem köztünk lesz, hanem visszatevődik arra a körülményre, ami a gyereknek kihívást okoz.
3. Értelmezés: Gondoljuk végig, hogy vajon milyen igényét igyekszik teljesíteni az általam ellenállásként értelmezett viselkedésével a gyerek? Talán tele van levezetetlen energiával? Vagy csak most találkozik egyedül a barátjával és szeretnének minden pillanatot kihasználni? Vagy nehéz neki az érzéseiről beszélni, ami a nyitókörben szokás? Kb. 7 éves kortól bevonhatjuk a gyerekeket is az ötletelésbe, annál fiatalabb gyereknél még biztosan nekünk kell neki megadnunk a válaszokat, ezzel fog fejlődni az introspekciója, amire majd nagyobb életkorában támaszkodhatunk. ,,Azon gondolkozom, hogy vajon most miért lehet nehéz ez a helyzet neked, hogy pl. lecsöndesedj. Te mit gondolsz róla?” Ne erőltessük és ne okozzunk kudarcélményt a gyerekben, mert nem tud válaszolni, fejezzük ki, hogy tudjuk, hogy ezt nehéz megfogalmazni és nem baj, ha nem tudja miért. Gondoljunk csak bele, nekünk felnőtteknek is nehéz gyakran az adott pillanatban megfogalmazni, hogy mi okoz bennünk feszültséget, pláne egy gyereknek! Mégse hagynám ki ezt a lépést, mert az is lehet, hogy meg tudja fogalmazni és meg tudunk valami fontosat, amire magunktól nem jöttünk volna rá. Továbbá a gyerek bevonása az okok keresésébe szintén abban segít, hogy úgy érezze részese a megoldásnak, tehát nem ellene, hanem vele vagyunk.
4. Együttműködési terv: Ha meg tudtuk fogalmazni a kihívás okát, akkor tudok azon dolgozni, hogy a gyereket segítsem ebben a helyzetben, pl. a nyitókör elé beteszek egy nagy futkorászós játékot, amiben le tudja vezetni az energiáját. Ha csak most találkozik a barátjával megbeszélem velük, hogy jöjjenek picit hamarabb, hogy tudjanak bandázni. Ha nehéz az érzéseiről beszélni, akkor jelzem a nyitókör előtt, hogy nem kötelező az érzésekről beszélni, teljesen rendben van, ha valaki nem oszt meg, és ezt tényleg így is gondolom. Ezt az együttműködési tervet kihangosítom a gyerek felé is, hangosan gondolkozok, ettől leszünk igazán partnerek, hiszen együtt dolgozunk a közös megoldáson. Sőt, csoporthelyzetben gyakran a többieket is bevonom az ötletelésbe, ezáltal őket is részesévé teszem a szemléletnek: ők sem fognak ellenségként tekinteni az ,,ellenálló” gyerekre, hanem segíteni próbálnak neki. Ha még nem tudom a kihívás okát, akkor sincs baj, akkor automatikusan az 5-ös lépésre ugrok.
5. Szurkolás: ,,Tudom, hogy ez nehéz, de hiszek benne, hogy meg tudod csinálni.” Lehet, hogy már nem tudom akadálymentesíteni a helyzetet, vagy esetleg a többi gyerek indokait figyelembe véve, nem megoldható. Ilyenkor nem marad más, mint szurkolni a gyereknek, de ez az apróság rengeteget jelent. Motiválttá teszi a gyereket, sikerélménye lesz, ha meg tudja csinálni, pozitívan hat a kapcsolatunkra és ezzel is jelzem neki, hogy nem egymás ellen, hanem egymással vagyunk. Ez az a milliő, amiben a gyerekek fejlődni tudnak.
+1 Egyszerű következmények: Ha adtam időt a helyzetnek, de nem sikerül a gyereknek megugrani ezt a kihívást, mert számára ez még túl nehéz, akkor nem elengedem a kérdést, kiváltképp, ha ezáltal mások igényei sérülnének, pl. a csoporttársak nem tudnának részt venni a nyitókörben, mert újra és újra hangoskodni kezd a gyerek. Ebben az esetben is ugyanezen az együttérző, kedves, halkabb és lassabb hangnemben jelzem a gyereknek, hogy akkor arra kérem, hogy amíg tart ez a rész menjen ki a teremből, mert ez most tényleg nehéznek tűnik neki, de a többieket sem hagyhatom cserben. Ez valójában egy nagyon erős határszabás, viszont ahogy megalapoztam a helyzetet és amilyen stílusban beszélek a gyerekkel a tapasztalatom az, hogy megértőek és együttműködőek ezzel kapcsolatban. Ezáltal határt szabtam, de nem sérült a kapcsolatunk és nem sérült a gyerek önbecsülése sem.
Ha korábban már beleestem
abba, hogy csúnyán beszéltem a gyerekkel, minősítettem,
leszidtam őt, akkor a kapcsolatunk már nem bajtársias, hanem ellenséges és sokkal nehezebb ezt a szemléletet érvényesíteni. A javaslatom az, hogy hívjuk el a gyerekek külön beszélgetni. Partneri stílusban együttérző hangnemben beszéljünk hozzá. Mondjuk el neki, hogy szeretnénk változtatni a kapcsolatunkon, sajnáljuk, hogy csúnyán beszéltünk vele és oldjuk meg együtt a problémát. Innentől pedig a fentebbi lépéseket követhetjük. Ne feledjük, mindig van lehetőségünk új útra terelni a kapcsolatunkat egy gyerekkel, de ahhoz nekünk is változnunk kell.
A kulcs tehát az, hogy nem tekintek rosszként a gyerekre, nem tulajdonítok neki ártó szándékot. Gondoljunk csak bele, ha valaki gonosznak tart minket szeretnénk vele együttműködni? Dehogy! De ha valaki együttérző és megértő velünk, és megérti a nehézségünket, akkor szívesen elfogadjuk a segítségét? Valószínűleg igen.
Mik azok a helyzetek amiben nem alkalmazom ezt a szemléletet?
Gyakorlatilag nincs ilyen, mindig tudom, hogy a gyerek nem rosszat akar, de van, amikor kérdés nélkül azonnal erős és határozott határt húzok. Mégpedig akkor, ha másokat, vagy magukat bántják (fizikálisan, vagy akár verbálisan), vagy veszélybe sodorják. Ezt azonnal leállítom és magyarázkodás nélkül kifejezem, hogy ilyet nem szabad és nem is hagyom. Ez arra is igaz, ha a gyerek még nagyon pici, és akkor is ha ezt velem szemben teszi és nem is fáj nekem. Ez egy olyan kérlelhetetlen alapszabály, ami mindenkire és minden helyzetre igaz és nincs benne kompromisszum. Ekkor sem bélyegzem rossznak, vagy gonosznak a gyereket, de ilyen esetben nincs helye a toleranciának. Ajánlhatok alternatívát a feszültség levezetésére, pl. bokszoljon bele a párnába, tapossunk el diókat, nagyokat dobbantsunk, de abban sose térjünk el, hogy:
másokat, magunkat bántani, vagy a tárgyakat tönkretenni sosem szabad.
Fontos továbbá azt is megjegyeznünk, hogy neurodivergens gyerekeknek
gyakran számunkra érthetetlen okokból okozhat kihívást egy helyzet és sokkal nehezebb is lehet, mint ahogy azt a mi tipikusan fejlődő idegrendszerünkkel elképzelni tudjuk. Náluk sokkal nagyobb szerepet kap az akadálymentesítés, de a szemlélet náluk is érvényes: – sőt, talán még kifejezettebben – az ellenállás nem nekünk szól, a gyerek szeretne együttműködni, csak ez nehéz neki.
Egy bátorító élmény
Van egy SNI diagnózissal rendelkező kamaszfiú tanítványom, akit sajnos úgy bélyegeznek meg más közösségekben, mint ,aki problémás. Mi azonban az ,,egy csapat vagyunk” – szemléletben nagyon jól tudunk együttműködni. Egyik színjátszó foglalkozásunk alkalmával egy másik gyerek a foglalkozás vége felé járva elkezdett rendbontani, zavarta a közös munkát. Mielőtt még közbeavatkozhattam volna ez a kamaszfiú kedvesen azt mondta neki: ,, Figyelj, most azért viselkedsz így, mert már itt a foglalkozás vége és kezdesz fáradni, de már nem kell sok, ki fogod bírni!” Együttérző volt, biztató, kedves, nekem meg repesett a szívem, hogy ezt a szemléletet már ő is magával vitte. Hozzátenném, ezzel a szemlélettel ő is sikerrel járt: a rendbontó gyerek az óra végéig minden erejét összeszedve koncentrált.